Olvasónapló 2.

Kiváló gyűjtemény a szerző aktuális írásaiból. Bagdy népszerűségének és hatásának egyik titka szerintem az, hogy mondandója a szeretet jegyében fogant, az individualizmus helyett az egymásra utaltságban hisz, gondolatai pedig az önismeretet, a spirituális növekedést és az egyéniség valódi kiteljesedését szolgálják.

Véletlennapló 83.

Egy tetoválásokról szóló könyvben az elítéltek körében divatos öt pontos tetoválás jelentéséről olvasok. Pár órával később, az esti híradóban egy elítélt kezét mutatják, rajta az öt ponttal.

Magyar filmkurzus 16. Hajdú: Bibliotheque Pascal

Őszintén szólva értetlenül állok a film fesztiváldíjai és kritikai méltatásai előtt. Engem nem tudott bevonni a világába, mesterkélt, távoli, és érdektelen maradt számomra a története. A film képi világa valóban kiérlelt, végiggondolt, egységes, többnyire a színészek is hitelesek, de az összhatás mégis valahogy érdektelen, pusztán "önmagáért szép". Viszont nagyon "eurokonform".
Pontosan úgy, ahogy egy kritikusa írja: "A Bibliotheque Pascal jellegzetes kordokumentum. Úgy élünk, hogy nem keresünk kontextusokat, összefüggéseket. Megelégszünk a mozzanatokkal. A Bibliotheque Pascal fragmentumaiban szép film. Remek vizuális megoldások tarkítják. (...) Elvesztettük összefüggés-teremtő képességünket. Nem hiányoljuk az értelmet valamiből, ami elemeiben szép."
http://www.filmkultura.hu/muszter/cikk_reszletek.php?cikk_azon=698&oldal_azon=3

Fejes: Jó estét nyár... Nemzeti Színház, Rába

Súlyos tévedés, kínos fiaskó. Problémás darabválasztás, gyenge előadás.

Magyar filmkurzus 15. Enyedi Ildikó Az én XX. századom

Talán nem véletlenül kerültük el egymást húsz évig ezzel a filmmel...

Egy Gyulai Iván írás

Pénzügyi válság és fenntarthatatlan fejlődés

Amikor valaki hitelt vesz fel, egy olyan fogyasztást előlegez meg, amelynek majd a jövőben termeli meg a pénzügyi fedezetét. Amikor az egyes társadalmak, vagy a föld egész népessége túlfogyasztja környezetének javait, akkor egy olyan fogyasztást előlegez meg, amelynek természeti erőforrás fedezetét a bolygó még nem termelte meg. Mivel a fenntartható fejlődés az erőforrások tartamos - a bolygó eltartó-képességének megfelelő – használata, ezért az ilyen fejlődést fenntarthatatlannak nevezzük. Fogyasztási deficitünk nagyjából harmad bolygónyi (1.4 Föld 2007-ben), ennyivel többet fogyasztunk el a rendelkezésre álló egy földnyi erőforrással szemben. A hitelezés és a fenntarthatatlanság közti összefüggés egyértelmű, a hitelezés teremti meg a pénzügyi fedezetét a túlfogyasztásnak. A túlzott, könnyelmű hitelkihelyezés és a felelős hitelkihelyezés között a fenntarthatatlanság szempontjából az a különbség, hogy az első még mélyebben hatol a jövőbe, mint a második, vagyis a túlfogyasztásban közös tulajdonságúak, csak a mértékükben eltérők. A pénzügyi válság jó előrejelzése annak, hogyha túl sok hitelt veszünk fel, túl sok fogyasztást előlegezünk meg a jövőtől, azt előbb, vagy utóbb nem tudjuk visszafizetni. Ma a pénzügyi rendszer, holnap az ökológiai rendszer omlik össze, de azt nem lehet majd pénzzel feltámasztani. Az előrehozott fogyasztás árát egyszer meg kell fizetni valakinek, a pénzpiacon ugyan úgy, ahogyan az ökológiai javak piacán. A hitelt igénylők között - legyen az magán személy, vállalat, vagy akár maga az állam - nincs különbség, abban a tekintetben, hogy a jelen fogyasztását finanszírozzák a jövő teljesítményéből. Amikor tehát az állam segítségére siet a pénzintézeteknek, akkor meghosszabbítja a nem fenntartható fogyasztás lehetőségét. Ez érdekes, ahhoz képest, hogy az államok szinte mindegyike elkötelezett híve a fenntartható fejlődésnek, Rió óta. Ám ebből a cselekedetéből is csak az látszik, hogy a tartalomról nem sok fogalmuk van. Ne csodálkozzunk azon, hogy az állam így viselkedik. Az állam a túlfogyasztásban érdekelt, hiszen ez biztosíthatja a gazdasági növekedést, ez pedig az ő költségvetési bevételeit. Miután a döntéshozók bíznak abban, hogy a jól működő gazdaság forrást teremt a közösségi feladatok finanszírozására, ezért az állam a közösség érdekeire hivatkozik, amikor megsegíti a pénzintézményeket. A probléma pedig éppen abban áll, hogy az a bizonyos jól működő gazdaság társadalmi és környezeti adósságot termel a jövőnek. Ezért az államnak egy növekvő, állandóan újratermelődő problémahalmazt kell finanszíroznia. Ezért, amikor az állam beszáll a pénzpiac finanszírozásába, akkor felállítja a következő pénzpiaci dominót. Ez a dominó akkor fog eldőlni, amikor az állam sem tudja majd finanszírozni a kiadásait, benne az egyre vastagodó hiteltörlesztéseit. Pénzügyi válság és globalizáció Amikor a hitelintézetekből elegendő pénzt kapunk, akkor a globalizáció előnyeit élvezzük. Idehaza, hazai befektetők pénzéből nem lehetne annyi fogyasztást előre megfinanszírozni, mint amennyit a globális pénzpiaci szereplők képesek felkínálni. Felkínálni? Pontosabban, kellő garanciák és megfelelően magas, magasabb, mint máshol, jegybanki alapkamatok mellett befektetni pénzüket. Ezért azután a jövő még többe kerül, még drágább lesz. A globális hitelpiac lényege, hogy a külső hitelező elsajátítja a hitelezett erőforrásait a jelenben a jövőtől. A hitelező pénzt ad, hogy valaki fogyaszthasson (ne felejtsük el, hogy minden fogyasztás, még a termelés is, hiszen az is erőforrást fogyaszt). A fogyasztás nem más, mint a primer erőforrások fogyasztása, tehát a természeti tőke fogyásával jár együtt. A külső hitelező az erőforrás-használat láncának (termelés-fogyasztás) hasznait sajátítja ki pénzének kamatozása révén. A reális teljesítmények és a túlfogyasztás közötti szakadékot jól mutatja, hogy amíg 2007-ben a világon megtermelt jövedelem (GWP) 65.82 trillió dollár volt, addig az államok külső adóssága 44.61 trillió (2004-es adat áll rendelkezésre, ettől a 2007-es adat csak több lehet). Összefoglalva a globalizált hitelezés tudja biztosítani, hogy egy ország, amely a saját teljesítményénél fogva nem képes az előre hozott fogyasztást finanszírozni, az mégis képes legyen rá. Mint láttuk ez a fenntarthatatlansághoz vezet, mert sem a pénzként, sem az erőforrásként megjelenő hitelek hosszútávon nem törleszthetők. Ezért a nemzetközi hitelválság - mint egyetlen más probléma sem – izolálható a problémák rendszerétől. Globális válság van, amely válságjelenségek váltakozó kombinációjában mutatkozik meg, majd pedig kiteljesedik, és felöleli az egész világot és minden problémát. Pénzügyi válság és szakmaiság Ami történik, az jól mutatja, hogy az állam a rövid-távú, egyéni, vagy csoport érdekeket részesíti előnybe a hosszú-távú, társadalmi érdekekkel szemben. Természetesen igyekszik megmagyarázni, hogy mindannyiunk érdekében jár el, és ezt teheti is, hiszen az emberek, de ő maga sem érti a folyamatok összefüggéseit. Szakértői, akik az első számú szent tehenet ajnározzák, csak a saját maguk szűk szakmáját ismerik, tegyük fel nagyon jól. Bár ismernék rosszabbul, és lenne nagyobb kitekintésük a világra. Így azután az a sajátos helyzet áll elő, hogy azok állnak elő a pénzügyi válság megoldásának fortélyaival, akik a válságot okozták. A pénzügyi válságot azonban nem lehet a pénzpolitika eszközeivel kezelni, mert a probléma a mértéktelenségből és a mohóságból származik, tehát alapvetően erkölcsi jellegű. Pénzügyi válság és erkölcsiség A pénzügyi válságot nem lehet pénzzel kezelni, mint ahogyan a környezeti és társadalmi problémákat sem lehet pénzzel orvosolni, hiszen ezeket a problémákat maga a pénz hozta létre. A pénz rosszul felállított intézményrendszere folyamatosan átrendezte a társadalmi értékrendet, és kisajátította az anyagi javak számára. A legfőbb értékért meginduló verseny ezután folyamatosan amortizálta a társadalom finom szöveteit, amelyet az együttműködés kultúrája szőtt, és amelynek a helyét egyre inkább átveszi az erőszak kultúrája. A most alkalmazott megoldás szépen összecseng ezzel az erkölcsi válsággal, hiszen az állam segítségével vesszük el a lehetőséget a jövőtől, hogy kimentsük egy időre a felelőtleneket. A túlköltekezők most a közösséggel, az állammal, pontosabban az egyre csökkenő létszámú teherviselővel fizettetik meg könnyelműségük árát, miközben ennek hátterében egyre több természeti javat kell felszámolnunk adósságunk törlesztése érdekében. Még ha felszámolnánk is pénzügyi adósságainkat, annak ára törleszthetetlen ökológiai adósság lenne. A túlköltekezés erkölcsi kérdés, felelősség kérdése. Ez igaz minden háztartásra, intézményre, és minden államra is. Miután az emberek megszokták, hogy mindig van valaki, aki kihúzza őket a mocsárból, ezért nem ismerik a helyes mértéket, és alacsony a felelősség érzésük. Végül már akkor is nyújtják a kezüket, amikor egyébként nincsenek a mocsárban, csak még többet szeretnének kapni a közösből. Az is fontos tanulság, hogy nincs egyéni felelősségvállalás. Nem mondtak le azok a pénzügyi vezetők, akik egy pár napja még bizonygatták, hogy a hazai pénzügyi rendszert nem érintheti a válság, nem adták vissza a busás juttatásaikat azok, akik felelőtlenül gazdálkodtak a betétesek pénzével, és egyénileg sem érzünk felelősséget túlköltekezéseink miatt. Ezután hogyan lehetne elvárni a fenntarthatóságnak megfelelő erkölcsiséget, amikor nemcsak magunkra, de még a jövőre is felelősen vigyázunk?! Van-e megoldás? Nemzeti szinten egy globalizált világban ez a kérdés nem megoldható. A közepesen gazdag és szegény országok, a közép és szegényréteg fogja megfizetni a válság árát. A globalizált világ, a globális válság összehangolt, globális választ követel. Látszólag ez a válasz megszületett, a világ „vezető” államai közös, pénzügyi választ fogalmaztak meg. Ez a válasz a rövidlátóságot mutatja, a rendszerben létező problémák értetlenségét. A nemzetközi válasz, a nemzetközi közösséghez való tartozás megköti a nemzeti kormányok kezét, nem cselekedhetnek eltérő módon. Mégis mit tehet egy felelősen gondolkodó nemzet? Felkészül a jövőre! Felkészül arra a jövőre, amikor kudarcot vallanak a ma jónak tűnő válaszok, amikor darabjaira hullik a versengő világ, amikor újra parancsoló lesz az emberek közötti együttműködés. A jövőre való készülődés legsürgősebb lépése külső függőségeink enyhítése, az önrendelkezés lehetőségének visszaszerzése.

dr. Gyulai Iván 2008. október 15.

http://alterglob.blog.hu/2008/10/19/penzugyi_valsag_es_fenntarthatatlan_fejlodes

Olvasónapló 1.

A neves véleményformáló és szociológus, Sir Anthony Giddens 1999-ben, a BBC-ben elhangzott ún. Reith-előadásait tartalmazó kis kötete sokat segített abban, hogy megértsem annak a kozmopolita logikának és értékrendnek a működését, amelynek minden elemét alapvetően elhibázottnak tartom. Giddens könyve viszonylag sokat ígér, ám igen keveset ad. Elsősorban széles merítést mások (Beck, Hobsbawm, Shils, stb.) gondolataiból, ami nem lenne baj, ha ezeket aztán kiegészítené a sajátjaival. Ám távolról sem ez a helyzet. Giddens ír a globalizációról, a kockázattársadalomról, a hagyományról, a családról, és a demokráciáról. Közhelyesen, apologetikusan. A szöveg egyetlen érdemi gondolkodói teljesítményét a hagyományról megfogalmazott, erősen vitatható, de legalább inspiratív mondatai, mélypontját pedig a családról szóló fejezet jelenti. A könyvben éppen azok a részek maradnak elnagyoltak, kidolgozatlanok, amelyek továbbgondolást érdemelnének, a gondolatmenet ott akad el, ahol valóban érdekessé, fontossá, és/vagy személyessé válhatna (a nemzetközi fellépés hiánya a környezetpusztítással kapcsolatban, a globalizáció mint "kölcsönfolyamat" és nem a kifosztás rendszere, a kozmopolita értékrend azon elemei, amelyekért meghalni is érdemes, stb.) Giddens könyvecskéje annak a - számomra aggályos - gondolkodásmódnak a mintapéldája, amelynek alapelemeit a múlt felszámolása, a hagyomány fontosságának megkérdőjelezése, az értékek leszólása, a közösség ellenesség, a hit=vallás=fundamentalizmus leegyszerűsítés, a tanácstalan, irányvesztett, szorongó, manipulált fogyasztói biomassza autonóm emberként való beállítása, a globalizáció természeti törvényként való prezentálása, az "érzelmi demokrácia" (érts a család szétbomlasztása) iránti igény nyílt megfogalmazása, az "elszabadult világ" mint a liberális demokrácia világméretű diadalmenetének ünneplése jelentik. Ám arról gondosan hallgat, hogy merre tart a látványos diadalmenet: az ökológiai katasztrófa, a globális szegénység és éhínség, a túlnépesedés, a multik által pénzelt gyerekmunka, a nyersanyagokért folytatott háborúk, a génmanipuláció, az egyenirányított, arctalan, bizalmukat, közösségeiket és értékeiket vesztett embertömegek közelgő lelki és fizikai katasztrófái felé. Szívesen olvastam volna ezekről a kérdésekről is Sir Giddens saját gondolatait.

A kötet második, javított (!) hazai kiadása (Napvilág kiadó, Demos Könyvek, 2005) helyenként az érthetetlenség határáig pongyola, hemzseg a nyakatekert, magyartalan mondatoktól, az aggályos fordítói megoldásoktól.

Egy kiragadott példa:

Eredeti szöveg: „What most of its defenders in Western countries call the traditional family was in fact a late, transitional phase in family development in the 1950's.”

A kötet fordítása:„A hagyományos család, ahogy azt védelmezői a nyugati országokban elnevezték, voltaképpen az 1950-es évek végének késői, átmeneti családfejlődésének az eredménye.”

A szöveg tényleges jelentése: „Amit védelmezői a nyugati országokban hagyományos családnak neveznek, az valójában a család fejlődésének egy kései, átmeneti szakasza volt az 1950-es években.”

2011: a test éve