Az adott témakörnek viszonylag kevesebb ábrázolása ismert az itáliai művészetből. Szokatlan motívumai, drámai fényhatásai s nem utolsósorban lenyűgöző méretei miatt egyaránt külön figyelmet érdemel ezek közül Caravaggio 1606-ban a nápolyi Pio Monte della Madonna di Misericordia számára készített alkotása, amely jól mutatja a barokk festészet egyik legnagyobb hatású úttörőjeként számon tartott művész jellegzetes stílusjegyeit. A nehezen áttekinthető, mozgalmas éjszakai jelenet szereplői első látásra nem könnyen azonosíthatók az irgalmasság egyes cselekedeteinek megszemélyesítőivel. Szembetűnő ugyanakkor, hogy az előtérben elhelyezkedő alakok feje fölött két, hatalmas szárnyakkal ábrázolt, egymásba kapaszkodó angyalfigura lebeg, akik mögül a gyermekét magához ölelő Mária tekint le a jelenet szereplőire. A témának az Irgalmas Szűz Mária alakjával való kiegészítése nyilván a megrendelők kívánságára történt, s adott esetben azzal magyarázható, hogy ő volt a névadó szentje az említett templomnak, ahová Caravaggio oltárképét szánták. Visszatérve a jelenet egyes szereplőire, megállapíthatjuk, hogy a festő szinte kivétel nélkül a szokványostól eltérő, ugyanakkor igen szellemes megoldást talált az irgalmasság különféle cselekedeteinek ábrázolására. A bal oldali csoport közepén felfedezhető, zarándoksapkát viselő alakban például az Emmausba tartó Krisztusra ismerhetünk, akinek éppen szállást kínál a vele szemben álló fogadós. A mezítelenek felruházását az ifjú lovag képében ábrázolt Szent Márton testesíti meg a képen, aki a legenda szerint kettévágta a köpenyét, hogy betakarhasson vele egy ruhátlan koldust. Ugyancsak egyedi módon ábrázolta Caravaggio a szomjazók megitatását, nevezetesen a bal oldali csoport hátterében feltűnő Sámson alakjában, aki – mint ahogy a Bírák könyve 15. részében olvasható –, miután egy szamár állkapcsával agyonvert vagy ezer filiszteust, majdnem szomjan halt a pusztaságban, az Úr azonban vizet fakasztott a közeli Lehi barlangjában, így a hős inni tudott, s visszanyerte életerejét. Caravaggio képének jobb oldalán egy épület sarka mögött tűnnek fel a halottakat eltemető, fáklyákkal világító figurák, figyelmünket azonban inkább az az előtérben álló nőalak vonja magára, aki riadt tekintettel néz körül, miközben egyik szabaddá tett keblét az ablakrácson kihajoló ősz, szakállas férfinek nyújtja. Ennek a szokatlan, s első látásra talán meglehetősen bizarr motívumnak a forrását nem a keresztény hagyományban, hanem az egyik ókori szerzőnél, egész pontosan Valerius Maximus Kr. e. 31-ben megjelent, Factorum et dictorum memorabilium című művében találjuk. Ebben a Tiberius császárnak ajánlott, s különféle tanulságos történeteket tartalmazó kötetben olvashatunk többek között Cimon és Pero esetéről, amely később Caritas Romana néven vált ismertté az európai kultúrtörténetben. Pero, a fiatal anya, aki saját tejével táplálta börtönben sínylődő, s éhhalálra ítélt idős apját, Cimont. A témának már az ókorból is ismertek ábrázolásai, Cimon és Pero története azonban mint az önfeláldozó gyermeki szeretet emlékezetes megnyilvánulása a manierizmus és a barokk idején vált igazán népszerűvé az európai képzőművészetben. Caravaggio talán egyes XVI. századi metszetekről vehette az ötletet, a Caritas Romana-motívum összekapcsolása az irgalmasság cselekedeteivel mindenesetre már csak azért is szerencsés megoldásnak bizonyult, mert Cimon és Pero története egyszerre két jó cselekedetet is magában foglal, nevezetesen az éhezők táplálását, illetve a foglyok meglátogatását.
Németh István: Az irgalmasság cselekedetei LAM 2006;16(8-9):788-91.
