Magyar filmkurzus 52. Tarr B: Sátántangó (1994)

"Spengler szavaival élve Tarr Béla vizuálisan is megteremtette a "Nyugat alkonyát", vagyis azt a világot, ahol már nincs a kultúrának megtartó szerepe, már csak valamiféle hanyatló civilizációs minta működik jól-rosszul, amelynek sem valódi ereje, sem igazi hatása nincs az egyénre, mert a "rongált létezés2" minden területen alapformává, visszavonhatatlan realitássá vált. Nem enyhíti a szépség semmilyen megnyilvánulása a hétköznapi életben, nincs egzisztálása sem a természetben, sem az emberi testben, csak sivárság, pusztulás létezik emberben és tárgyi környezetben egyaránt. Ez jól ellenpontozza a médiában - mint valósághelyettesítő virtuális valóságban - megmutatkozó kvázi valóságot, ahol minden kimódolt, azaz hamis; kimódolt, vagyis formatervezett. Ebben a Krasznahorkai/Tarr-univerzumban a lélek belső sivársága, üressége, valamint a metafizikai dimenzió teljes hiánya külsőséggé is változott, puszta térré, amelyet nem lágyít meg a forma szépsége, amely századunkban többnyire amúgy is csak eltakarja a céltalan semmit, mert ornamentikává, díszletté alacsonyodott. Itt ez a semmi tűnik elénk nyomasztó valóságosságában, s kap kizárólagos egzisztálást, s ezzel mintegy uralkodik a létezés egészén."(Pápes Éva)