Egy vers

Verseghy Ferenc: A tavasz

Érkezik al szelekenn a’ zöld tavasz;
olvad a’ komor tél,
‘s a’ nyíltt folyókonn dúzs hajók lebegnek.
Omlik az aklokbúl a’ víg barom;
elsiet tüzétűl
a’ lomtalan rétekre a’ parasztság.
A’ falunak kaczagó szépségei
friss cziczákra gyűlnek
a’ holdvilágnál, ‘s a’ kevély suhanczok
tölgyfa tekét vernek; még pőrölye
a’ serény kovácsnak
a’ vasdorongot nyögve vékonyíttya.
Most szedegess ifiú nefelejcseket
a’ szabad mezőkönn
hű Klórisoddal. Most derítsd fel ollykor
ágbogas ernyek alatt langy szívedet,
esti társaságban
a’ gondokot jó borba mártogatván.
Most telepedgy le setét árnyékiban
a’ hüvös ligetnek,
hol párosan sétálgat a’ szerelmes,
hol zomok asztalokonn gyomrát tömi
a’ garázda polgár,
‘s a’ szomjazó tisztecske sert haboztat.
A’ tornyos kapukonn szintúgy behat
a’ halálnak íjja,
mint ajtajánn a’ senyvedő szegénynek;
‘s lengeteg éltünknek rövidebb kora,
hogysem el lehessen
későbbre bölcsen hagyni kéjjeinket.
Téged’ is elhínak hörgései
a’ hideg halálnak
a’ czinteremnek gödrös udvarába;
hol ha setét sírodba szorúlsz, soha
nyájas asztaloknál
híres Tokajnak híg arannya mellett
nem fogsz énekeket harsantani,
sem zomok karoddal,
a’ czimbalomnak pelypegése mellett,
víg lakadalmakban nem forgatod
általizzadásig
a’ vőlegénnyel pillogó menyasszonyt.