(...) "A zöld az élet fájának színe. Az élet fájáé, amelynek dühödt rablása most korszenvedéllyé lett. De a vak életéhség színe is zöld, mint a cserkészeté és a napfürdőé, a nudizmusé, a turisztikáé, a nyerskoszté, a közgazdaságtané, a gátlástalan életélvezeté és az elanyagiasodásé. A lila a humánum fölötti szín, az atomfizikáé, a parapszichológiáé, az okkultizmusé, a narkotikumoké. Mindenesetre sajátságos, hogy az egyik a normális emberi lét színvonala alatt, a másik a színvonal fölött áll. A zöld könnyebben hozzáférhető és érthető, a vegetatív és animális bázis, az abnormisan lefokozott, a degradált humánum. A lila, mint a színkép felső határa, a túlfokozott humánum, nagy erőfeszítéssel éppen csak még elérhető, de már alig követhető, idegenszerű, sokszor hátborzongató kör. A két szín egyáltalában nem olyan, mint a reneszánsz kék és pirosa, amelyben madonnák ülnek, és mindenki tudja, hogy ruhájuk színe lényük megdicsőülését jelenti. Tulajdonképpen emberről sem a zöldben, sem a lilában nincsen szó. A zöld-lilába öltözött nő nem madonna, hanem kurtizán, hüllővérű érzékiséggel és okkult démonizmussal. Az embernek nincs helye sem az egyikben, sem a másikban. A dehumanizált világ színei. Egy kicsit érthetővé válik, amit Bertrand Russell mond, hogy a világtörténetben még nem volt idő, amikor az ember annyit szenvedett volna, mint ma."(...)
Zöld és lila
In: Patmosz 1.