Egy gondolat Dúl Antaltól

A szó olyan, mint a holdra mutató ujj. Le lehet írni a holdra mutató ujjat, mint a nouveau roman teszi, el lehet mesélni, hogy milyen a kéz színe, milyen redők barázdálják, borítja-e szőrzet, de ha elfelejti megemlíteni, hogy hová mutat, és miért teszi, hiába való esztétizálás. A szó – a kéz –– egyetlen értelmét a holdra mutatás adja. Ez a „labirintusi egzisztenciák számára” (ahogy a modern értelmiséget nevezi) provokatív és irritáló. (...) Az irodalomtanítás egyébként az agónia állapotát éli, mert a szellemi közlés egy végleg lezárult korszakát, a profán írásbeliséget oktatja, alapvetően esztétikai szempontok alapján. A ma irodalma pedig egyre inkább vállalja a lényegtelenséget, a lektűr nívót, amely egy bizonyos derűs vagy fanyar és kesernyés tartást ugyan felmutathat az olvasónak, mint Esterházy, egyfajta sztoikus túlélni tudást, de az emberi lét báziskérdéseit nem óhajtja megérinti.