Márai Sándor: Négy évszak - Március (részlet)

Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül.Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fűtünk, de már felöltjük délelőtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövődmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene. Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét előtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külső világban még nincs nyoma. A természet, titkos műhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer! Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gőzökkel fejfájást okoz és őrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellőztetnének.

Magyar filmkurzus 75. Sipos: Kaland (2011)

Illusztratív tévéfilm a magyar kultúra napján egy olyan korról, amikor még voltak formátumos polgárok, és embert formáló erkölcsi dilemmák...

Márai Füves könyv 55.

Az emberi anyagról

Ötezer éve, tízezer éve nem változott az emberi anyag. Csak a jelmezek változtak, az
együttélés rendszerei és feltételei. Az, ami az ember – a lélek és a jellem –, nem vál-
tozott. Ur városában, Babilonban ugyanazok az emberek éltek, mint ma Budapesten:
s lelkükben ugyanúgy érzékelték a világot és pontosan úgy feleltek a világra. Csak
éppen – műszerek nélkül – közelebb voltak a világ titkaihoz, az időhöz, a csillagok-
hoz, a természet jelbeszédéhez. Hallásuk finomabb volt, látásuk – távcső nélkül is –
élesebb, érzékelőbb, sejtőbb, megragadóbb. Az emberi anyag nem változott, de az
ember – hála néhány lángésznek és műszernek – vakabb és süketebb a civilizációban,
mint volt az emberi idők elején. Tunyább és bambább. Értesültebb és ugyanakkor
tudatlanabb. Azt hiszi, gombnyomásra igazgatja a világegyetemet. Ez az óriási szer-
kezet, a civilizáció, száműzte az embert a világ nagy, titkos, bensőséges közösségé-
ből.