Egy Hamvas gondolat

"Tudjuk, hogy a gõg soha sincs megalázkodás, és a hatalmi ösztön nincs szolgaösztön nélkül. A baj persze nem az, hogy van egyetlen politikai diktátor, bár ez sem különösebben kellemes, hanem, hogy csupa diktatúrában élünk, az autóbuszon a kalauz, otthon a házmester, a munkában a hivatalfőnök, az utcán a rendőr diktatúrájában. Miért van diktatúra? Mert nincs önfegyelem. Miért van Caesar? Mert mindenki rabszolga, elaljasodásában kevély, és kevélységében elaljasodott."  (Fiziognómia)

Egy Hamvas idézet

Guénon szerint, a Kali-yuga (Sötét kor) legvégén tartunk, amikor az arany elmerül az anyagban, aprópénzre váltódik, vérrel és kosszal mocskolódik be, ami annyi, mint: a hatalom és a szellem, a hierarchia és a rend széttörve, megcsúfolva feloszlik. A korszak után már nem következik semmi. Lejjebb süllyedni lehetetlen. Ez az apokalypsis – amiről a Védák éppen úgy tudnak, mint az Eddák, az egyiptomiak, kínaiak és az Új Testamentum. A modern ember nem akarja komolyan venni – mindez fantazma, vallás, vízió, mondják ma. S ezzel teljesítik be sorsukat, hogy nem hisznek annak, amit tízezer évvel ezelőtt is tudtak. Mialatt a tudomány szánalomraméltó automatizmussal még folyton haladásról és az emberi ész erejéről beszél, a politikába merült hatalom észvesztetten kapkod megoldás után, a megtévesztett tömeg világbékéről és testvériségről álmodozik – azalatt a ha­gyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befejeződött. Elkövetkezett a krízis – discernement des esprits –, ahogy aJelenések könyve írja: a jó magot elválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s most vissza kell térni az eredethez. A visszatérésben nem lesz mindenkinek része. A discernement des esprits annyit jelent, hogy: a termő és terméketlen szellemek elválasztása. Ez a válság értelme. A termények a megújulás felé tartanak. Guénon szerint az első jel, hogy megtaláltuk a vezetőt: az örök hagyományt. Ez fog bennünket visszavezetni a kezdethez, az új induláshoz és a megújuláshoz. A válságról szóló könyvében nem csinál titkot abból, hogy a korszak vége, az ítélet, a discernement, az elválasztás – rettenetes lesz. Igen kevesen vannak a választottak: De aki az, abban máris szenvedélyes kívánság él, hogy a mai hamis humanizmustól, testvériségeszméktől megszabadulhasson és elhelyezkedhessék a hierarchiában. Ezt megelőzi a hagyomány szellemének restaurációja – c’est l’unique reméde du désordre actuel. A társadalom, mint minden életteljes korban, még az európai középkorban is, utoljára, megszűnik részvénytársaság vagy munkatábor vagy kizsákmányolt csőcselék lenni, visszatér az eredeti hierarchiába, az emberi természetnek megfelelő rétegekbe, tekintet nélkül, hogy azt osztálynak vagy kasztnak hívják. Visszatér a szellem által irányított rendhez, amelynek alapja és lényege mindig a metafizika volt és mindig a metafizika lesz. (René Guénon, és a társadalom metafizikája)
http://hamvasbela.org/szavak/guenon.html

Hamvas kör - A filozófia mint életforma - Szathmári Botond előadása

Szókratész, Platón, Epiktétosz, Hérakleitosz, Tao, Zen, Kierkegaard, Schopenhauer, Nietzsche, Heidegger, létfeledés, jelenlét, cselekvéssel tanítás. Magvas, komoly előadás.

Egy Szathmári Botond gondolat

A hagyomány a megszabadulást keresi. A mai ember egyetlen lehetősége, hogy a maszkjait letépje és visszanyerje, realizálja önmagát. A hagyomány megvalósítása nem könnyű, és csak beavatás útján érhető el, s a beavatásról tudjuk, hogy lényege az áldozat. Mindenkinek aki fel szeretne ébredni, és vissza kívánja helyezni az életét az eredeti rendbe, vállalnia kell az áldozatot. A létforgatag kötelékeinek elvágása nélkül, ami sok áldozattal jár, éppen úgy nem lehet jógázni, mint az alapállást helyreállítani, hiszen a jóga is az ember reintegrációja a kozmoszba. Hamvas ezzel kapcsolatban rámutatott arra az ősi alaptételre, hogy a logosz (??o??) ismeretéről csak akkor beszélhetünk, ha azt realizáltuk. Mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít. írja Hamvas Béla: Unikornisban. A gondolat-szó-tett azonossága a pszeudológiáktól való megszabadulás alapköve, aminek megvalósítása komoly aszkézist követel. Nem lehet egyszerre a világban érvényesülni, és önmagunkat visszanyerni. Hamvas így fogalmaz: Aki behódol, az alkalmazkodásban a lényét feladja és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül van. Nekünk embereknek semmi nem lehet olyan fontos, mint az éberség, azaz az ember metafizikai érzékenysége, amit Platón valaha ide-látásnak nevezett. Az éberség révén tudjuk, hogy van valami természeten túli, hogy többek vagyunk, mint a munkát végző majom, hogy a lét nem puszta természet. Az éberség révén gyanú ébred bennünk, hogy a bennünket körülvevő világ csak káprázat (szanszkrit: măya), ami nem azt jelenti, hogy a dolgok káprázatok, hanem hogy a látásunk káprázik. Az éberség visszaadja a dolgok és önmagunk igazi arcát, és megmutatja az eredeti rendet. Éber volt Buddha, Lao-ce, Jézus és éber volt Hamvas Béla. Ébredjünk fel mi is! Békesség minden lénynek.

Egy Hamvas gondolat

"A költő mámora az élet természetes állapota? Igen. A szerelem szenvedélye az élet természetes állapota? Igen. Az enthuziazmus az élet természetes állapota? Igen. Miért? Mert a létezés logikája paradox. A bolond bölcs? A bölcs bolond? Igen. Milyen kár, hogy a bolond egy okos szót sem mondhat, mikor az okosak olyan bolondok. Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület. A kristály örvénylik. Tulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Ezért van, hogy akit a hatalmi ösztön elkap és az életre veti magát, az egészet elveszti. S ezért van, hogy aki leül az országút szélére és szundikál, az egészet megnyeri. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz. "

Arlequin

Egy Hamvas gondolat

"A modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, és nem egyik vagy másik részletében, inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó. Nem számol azonban a mutációkkal, és a katasztrófákkal.” (Silentium)

Hamvas az Aranynapokról (részlet)

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

Mikor a nyár végi esős idő szűnik, az ég kitisztul és az időre jellegzetes lágy nyugati szél megindul, tudom, hogy itt vannak az aranynapok, mindig találok valamilyen módot arra, hacsak kétszer, vagy háromszor huszonnégy órára is, de a hegyekbe menjek, és a kertekben töltsek el annyit, amennyit csak lehet. Nemcsak azért, hogy a szőlőtőkék alá üljek, sorra, lassan végigkóstoljam a fajták elragadó sokaságát. A Muscat Black Hamburg, a tojásdad fekete muskotály, omló mazsolaízével minduntalan visszatérésre csábít. De ott van a Muscat Ottonel, a Mézes Fehér, a Delaware, a Szőlőskertek Királynője is. Közben mandulát rágcsálok, leülök a partra, friss diót hámozok, figyelmesen és gondtalanul. Ezekben a kései, érett napokban még a madarak is megszólalnak. Reggel korán rigót hallok, délután a fülemüle énekel néhány ütemet, mintha sóhajtana, s alig tudom a meghatottságtól könnyemet visszafojtani. Miért? Nem tudom.

Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bőbájos melankóliába feloldaná.

42. Magyar Filmszemle Kormos Gyula Krisztián: kult_ur.hu

Érezhetően a fiatalabb nemzedék alkotójától származó dokumentum-kísérlet megfogni a megfoghatatlant. Sok fölösleges púder, pl, Révésztől, Berecztől, és pár igazán fontos mondat Makktól, Nádastól, Csurkától, Jancsótól. "A pácban mindannyian benne vagyunk" - mondta Hamvas. Nos, így nézett ki belülről, és ennek az örökségét nyögjük ma is.

http://www.magyarfilmszemle.hu/Filmek/Tudomanyos-ismeretterjeszto-Verseny/kult_ur.hu-szemle42-kormos-gyula-krisztian-szocializmus-diktatura-demokracia.html

A Kőhegyen

Pác, és távlatosság.

Hamvas a böjtről

A magány és a böjt mágikus állapot. Általában nem szokták tudni. A félénkek és a kislelkűek az egyetlen vallásos böjtnapokat is szédelegve viselik, mint az érthetetlen büntetést és közben folyton az evésre gondolnak. A börtönben a teljes böjt, vagy a kenyér és víz, kínzás. Pedig a törvény eredetileg azért rendelte el, hogy a fogolynak a böjt alatt tisztultabb belátásra alkalmat adjon. Huszonnégy óra egyébként még arra se nagyon elég, hogy a böjt hangulata kifejlődjék. Nem elég, hogy a szüntelen emésztés félig ittas állapotában levő emberi szervezet kijózanodjék és az érzékenyebb hangoltságra képes legyen. Mondom, egyáltalában nem vagyok okkult, de még vallásos sem. Csak azt fogadom el, amit az intelligencia teljes nappali világosságban meg tud nézni. A zárlatot azért választottam, mert tudom, hogy azt, amit meg akarok érteni, csak ebben a mágikus állapotban vagyok képes megközelíteni. Ebben a magánnyal és böjttel tisztított fokozott érzékenységben. Régebben többször koplaltam, néha megesett, hogy nem kényszerűségből és azokra a fényes pillanatokra, amelyek a kedélyen többször villámszerűen felragyogtak, nagyon is jól emlékszem. Most e pillanatokra volt szükségem. Világosságot, világosságot, amiből sohasem lehet elég. A táplálék csak felében elégít ki, másik felében hiányérzést kelt. Az újabb és újabb izgalom kívánsága a jóllakottság másik oldala. Az ételből is, mint az ismeretből, az ember vég és megállás nélkül minél többet eszik, annál többet és többet és többet kíván.

Két Hamvas bekezdés

Miért van itt közöny? Miért nincs közösség? Miért nem él az én Te-m? Miért él itt mindenki hazugságban, aki szerelmet vagy barátságot kíván? Miért van félhomály és szélcsend? Miért? Ennek a földnek nincsenek istenei. Ezért nincsenek istenei a népnek, ezért hazátlan, közösségtelen, ezért nem fénylik itt az istenek napja, nem jár a levegő, nincs hős, nincs sors, él, egyedül, külön, halott a nyelve, önmagában szétszakadt - ezért a Hadész előcsarnoka ez, a felbontott kapcsolatok helye, a világból kiesett hely: az istentelen föld. (...) E szélcsendes félhomályban alvó földön istentelen nép lakik, a világ hatalmaitól megszenteletlen, ezért él itt mindenki külön és egyedül, és a másikat nem érti, ezért nyelve tompa, és ezért tépik szép szomszédai és a kalandor hódítók bárhonnan jöjjenek."

(A Magyar Hüperion)

Egy Hamvas gondolat

(...) "Az ember a szerelmet és a sexust összezavarja. Gyakran szerelemnek tart valamit, ami csak sexus, és azt hiszi, hogy kivétel nélkül minden szerelemnek sexusban kell végződnie. S az ember azt hiszi, hogy a lényeket végül is a sexus teremti. A lényeget a szerelem teremti, a sexus csak azt a ruhát adja hozzá, ami terhére van, s amit úgyis le kell vetni. Teremteni csak két psyché tud, és ez a szerelem, amely testi érintkezés nélkül teremt. Amikor a sexus elmerül, elfelejtődik, amikor a két psychét a másik iste ni lénye oly erővel árasztja el, amikor még minden érintés vagy a közeledés merő gondolata is gyalázatnak, borzalomnak tűnik, amikor a másik, idegen, ismeretlen lény oly tüzet gyújt, hogy a természetből, mint a villám, kicsap, ez a psyché-szerelemben a megtermékenyítő nemzés pillanata." (...)

Héloise és Abélard In: A láthatatlan történet

Néhány Hamvas mondat

Az emberiségnek pedig minden időben van része, amely ezeket a törvényeket magára kötelezőnek nem ismeri el. Ezt nevezi a hindu hagyomány csandalának, kaszton kívülinek. Csak az ösztön szavára hallgat, az illemmel nem törődik, a tisztasággal, az erkölcsi érintetlenséggel szintén nem, a szokásokat, az udvariasságot nem tiszteli. Elragadtatja magát, indulatos, alacsony vágyak rabságában él, s ezért még csak szégyent sem érez, testi vágyait kiéli, sőt még kérkedik is azzal, hogy gátlásai nincsenek, szennyes szavakat, durva és bárdolatlan hangot használ. Ezt az embert nem az értékek rendje ítéli arra, hogy a szakrális közösségnek tagja ne lehessen. Ez az ember maga helyezi magát törvényen kívül. Nem azért tisztátalan, mert ezt valamely törvénykönyv önkényesen így állapította meg, hanem azért, mert ez az ember a tisztátalanságban van otthon, oda való, ez a világhelye és ott érzi magát jól. Csak egyszer születik, az anyagban, s ezzel tökéletesen meg is van elégedve, és a magasabb rendbe való fölemelkedés vágya benne fel sem ébred. A szellem magasrendűségéről sejtelme sincs, és ha róla hall, hitetlenül áll, vagy gúnyolódik. Életének magas célja a bő táplálkozás és a hosszú alvás, mint a kutyának. Ezért volt az őskorban jelképe a tisztátalan és szégyentelen állat: a kutya.A beavatás lényege végül is semmi más, mint az a belátás, hogy a magasabb rendű élet alapja: az önmegtagadás. Ez a tapasz, az önmegtagadás avatja az emberi életet szakrálissá. S ez az, amit a csandala nem ért és nem akar érteni, amit nem hisz és nem tud elhinni. A csandala az ösztönöket szabadon ki akarja élni. Ezért válik tisztátalanná. A hierarchikus közösség szava ezért: a törvény; a csandala szava ezért: a korlátlan kiélés.Ennek a tömegnek jelenléte a közösség számára állandó veszély, és a közösséget csak a szakrális rend gondos fenntartása őrzi meg, hogy a sötét tisztátalanság lent maradjon, lenyomva, fékentartva, mert ha a tisztátalanság feltör, iszapjában az egész közösség elmerül és megfullad. A tisztátalanságot az egyes embernek önmagában és a közösségnek a társadalmi rendben szigorúan féken kell tartania, mert jaj annak, amelyben a tisztátalan szóhoz jut, és százszor jaj annak a közösségnek, amelyben a tisztátalan, aki nem ismeri a szellemet, a függőséget, aki nem látja az értékrendet, vezetővé válik.

(Scientia Sacra)

Hamvas 46.

(...) Az idill az öröklét meghitt nyugalmának analógiája, itt és most. Annyi valósul meg belőle, amennyit akarok. Ha valaki belép egy házba, a székek és az asztal, az ágy és a szekrény elhelyezéséből tudja, hogy az emberek, akik itt élnek, az idillben élnek, vagy feldúltan. Idillben élni az ember legnagyobb tehetsége. Mindenkinek a szemében látható, hogy az ember mit tud az idillről, és azt mennyire éli. Nem idillt élni boldogtalanság. Ha valaki a határt átlépi, tudja, hogy az országban az idillből mit valósítottak meg. Ami az embert a huszadik században annyira megrettenti, az ellen-idillnek ez a dühödt rohama a rend és a béke, az arány és a meghittség ellen. Az idillre az állatok jobban emlékeznek; nem tagadják meg rokonságukat az angyalokkal; de még inkább a madarak, a virágok és a csillagok.
Az idill a tiszta lét életrendje; mindegy, hogy milyen tudás őrzi, a tao, vagy a kereszténység.
Az idilli embert nem szabad összetéveszteni azzal a kedélyes (gemütlich) lénnyel, aki ugyan szintén nem szeret sietni, a túltevékenységtől óvakodik, a rosszkedvet nem viseli el, inkább üldögél, diskurál, barátságos, nevetgél és iszogat. E gemütlich lénynek azonban többnyire pocakja van. A gemütlich az, aki igényeit lefokozta, és nem az idillben él, hanem a laposságban. Semmit sem tud az orfikus rend intenzív geometriájáról, amely a zenében és a lélekben és a morálban olyan tiszta és átlátszó, mint a számokban. A gemütlich az idilli ember karikatúrája.
Vannak idillre érzéketlenek, izgága és nagyszájú, tapintatlan és tolakodó lények, egy percre sem képesek leülni és hallgatni és más szemébe nézni. Tekintetük ugrál, hangjuk vibrál, és mindig sietnek. Semmi sincs távolabb az idilltől, mint a sietés.
Az idill a létről való ősképünk; mindenkiben kész a szándék, hogy az alapállást újra felvegye. Tudok az alapállásról, tudom azt is, hogy kezdetben korrumpálódtam. Pascal írja, hogy aki e korrupcióról nem szerez tudomást, azt sem érti, a kő, ha feldobják, miért esik le. De tudok arról is, hogy az idill visszaállítható. Az emberi élet renormalizálható. És tudok arról, hogy minden ember legerősebb ösztöne önmagában és a világban az idillt helyreállítani. (...)

Patmosz II.

Hamvas 45. (Köszönet érte Fabik Petinek)

Azt mondani, hogy a szerelem a kettészakadt lét egyesülése, éppen olyan tévedés, mint azt, hogy a szerelem egy plusz egy. A szerelem nem szimmetrikus. Nem valószínű, hogy Swedenborg vagy Welkisch, vagy Jung helyesen gondolkoznak, amikor a férfi és a nő kapcsolatát teljesen arányosan úgy képzelik: semmi különös itt nem történik, csak mint a platóni mítosz írja, az istenek féltékenységéből kettévágott lény két fele találkozik. A szerelem misztériuma éppen az, hogy a tökéletesen más férfi és a tökéletesen más nő, akiknek világhelyzete, eredete, természete, alakja, célja, végzete tökéletesen idegen és más, ez a két egymáshoz képest teljesen aszimmetrikusan elhelyezkedő lény, ez a kettő találkozik és olvad egybe. Hogy az állatvilág a sexusban szimmetrikusan jobbra és balra, fent és lent, pozitív és negatív oldalon elhelyezkedő lényeket egyesít, az talán lehetséges. De hogy az embernél a szerelem éppen a merőben különböző világokat és lényeket olvasztja egybe, az egészen bizonyos. Hiszen, ha csak az egymást kie gészítő alakok egyesítése lenne, alig érné el azt, az embert metafizikai gyökeréig átható és megmarkoló kívánságot, amit minden ember át kell hogy éljen, és ha nem éli át, szegényebb marad, mint egy vak koldus. A váratlan csoda és elképzelhetetlen pillanat a szerelem misztériumában éppen az, hogy akik egybeolvadnak, nem is tartoznak és sohasem tartoztak egybe. A szerelem magyarázatát a természetben senki sem találja meg; a természetben csak sexus van. Hogy szerelem gyulladjon fel, ahhoz isteni beavatkozás kell, s enélkül az egymástól különböző lények és világok nem találkozhatnak.
9. Egészen biztos, hogy a szerelem eredete más, mint a sexusé. A szerelem az isteni nő és az isteni férfi kapcsolata; s ebben a kapcsolatban két, eredetében, származási idejében, metafizikai lényegében tökéletesen más, ki nem egyenlíthető, egy nevezőre nem h ozható lény az isteni misztériumban találkozik és egybeolvad. A sexus ezzel szemben az arányosan és szimmetrikusan elosztott természeti lényeknek egymással való kiegészülése. Kantnak igaza van, csak egy férfi és egy nő tesz ki egy egész embert – a természetben. A szerelemben az isteni férfi és az isteni nő találkozása nem egy egész, hanem ennél több. Annyival több, amennyivel Isten több, mint a természet. A szerelemben találkozott és egybeolvadt férfi és nő, két psyché teremtő, misztikus összeolvadása. A sexusból új természeti lény származik; a szerelemből új psyché származik. Ha két természeti lény szerelem nélkül egyesül, akkor merő természeti lény egyesül. Ez az állatvilág esete – talán. De van szerelem, amely testi érintkezés nélkül két psyché találkozása és násza. Ez a szerelem, amelynek gyümölcse az anyagtalan psyché.
Az ember a szerelmet és a sexust összezavarja. Gyakran szerelemnek tart valamit, ami csak sexus, és azt hiszi, hogy kivétel nélkül minden szerelemnek sexusban kell végződnie. S az ember azt hiszi, hogy a lényeket végül is a sexus teremti. A lényeget a szerelem teremti, a sexus csak azt a ruhát adja hozzá, ami terhére van, s amit úgyis le kell vetni. Teremteni csak két psyché tud, és ez a szerelem, amely testi érintkezés nélkül teremt. Amikor a sexus elmerül, elfelejtődik, amikor a két psychét a másik iste ni lénye oly erővel árasztja el, amikor még minden érintés vagy a közeledés merő gondolata is gyalázatnak, borzalomnak tűnik, amikor a másik, idegen, ismeretlen lény oly tüzet gyújt, hogy a természetből, mint a villám, kicsap, ez a psyché-szerelemben a me gtermékenyítő nemzés pillanata.
Ne higgye senki, hogy ez a pillanat ritka. Mindenki, hacsak nem élt egészen homályba merült sorsot, emlékszik lángoló pillanatokra, éjszaka szobájában egyedül vagy déli napon az erdőben, vagy hegytetőn, vagy tengeren, édes nyári délután illatos gyümölcsösben a füvön heverve, amikor az isteni nő akár elérhetetlen távolságra volt, akár ott, kartávolságra, mindegy, annyira elragadta, hogy valami kipattant belőle, s a nő akkor is, ha száz kilométerre volt, felfogta és befogadta.
A görög isteni leány szobrából semmit sem ért meg az, aki a psyché-nemzés pillanatát nem élte át, és nem tudja, hogy a leány erre a nászra készül. Azért lép misztikus fürdőbe, hogy magáról mindazt leoldja, ami a psyché-nász útjába állhat. Sokkal több psyché születik ilyen láthatatlan, természetfölötti szerelmi nászból, mint természeti ember a sexus-nászból. S ezek a psychék az isteni világteret népesítik be – azt a teret, amelynek fénye a márványleányokon át, mint kis résen, a sötét függönyön keresztül kivillan.
10. A szerelemtől a sexus természeti aktusa teljesen független. És amikor a legelső psyché a természeti sperma és természeti pete találkozását arra használta fel, hogy ezen keresztül ő maga is a természetben megjelenjen, éljen és helyet foglaljon – ez az Első Lélek az isteni psyché-szerelmet a természet sexusával és a merő szaporodással összekapcsolta, az a szerelmet lealacsonyította és a sexusba bemártotta. Teremtés és szaporodás két különböző dolog.
A szerelem és a sexus összetévesztése két egészen más világba tartozó folyamat törvénytelen egyesítése. Különös, hogy az ember három alapvető tudása közül sem a géniusz, sem az őskori mítosz, sem a misztikus intuíció ennek a hallatlan jelentőségű mozzanatnak figyelmet nem szentelt. Következményeinek annál inkább, annál többen és annál gyakrabban. A törvénytelen egyesítés óta van meg az ember szerelmében, férfiban, nőben egyaránt és egymás iránt a beszennyezéstől való félelem. A kereszténység eredendő bűnnek hívja, de ez csak elnevezés. Mindenki tud róla, az is, aki az elnevezést sohasem hallotta.
A sexusban a szerelem isteni misztériumának értelme elhomályosodik; és a sexus a két tökéletesen különnemű világteremtő egyesülésének akadálya lesz. A szerelem és a sexus olyan módon összekeverve, ahogy az ember éli, tiltott mágikus aktus, amely mindig újra és újra alkalmat ad arra, hogy újabb lények a természetbe való betörésre törvénytelenül felhasználják. A mágikus aktusból csupa Első Lélek születik, ami azt jelenti, hogy csupa felükben elementáris, felükben pedig psyché-lények. Ezeket a lényeket, akiket az őskori mítosz halleányoknak, férfilovaknak, bakkecskelábú fiúknak és madártollú leányoknak lát. Az Első Lélek jellegzetes férfi alakja a titán; női alakja a szirén.

Hamvas 44.

(...) "A zöld az élet fájának színe. Az élet fájáé, amelynek dühödt rablása most korszenvedéllyé lett. De a vak életéhség színe is zöld, mint a cserkészeté és a napfürdőé, a nudizmusé, a turisztikáé, a nyerskoszté, a közgazdaságtané, a gátlástalan életélvezeté és az elanyagiasodásé. A lila a humánum fölötti szín, az atomfizikáé, a parapszichológiáé, az okkultizmusé, a narkotikumoké. Mindenesetre sajátságos, hogy az egyik a normális emberi lét színvonala alatt, a másik a színvonal fölött áll. A zöld könnyebben hozzáférhető és érthető, a vegetatív és animális bázis, az abnormisan lefokozott, a degradált humánum. A lila, mint a színkép felső határa, a túlfokozott humánum, nagy erőfeszítéssel éppen csak még elérhető, de már alig követhető, idegenszerű, sokszor hátborzongató kör. A két szín egyáltalában nem olyan, mint a reneszánsz kék és pirosa, amelyben madonnák ülnek, és mindenki tudja, hogy ruhájuk színe lényük megdicsőülését jelenti. Tulajdonképpen emberről sem a zöldben, sem a lilában nincsen szó. A zöld-lilába öltözött nő nem madonna, hanem kurtizán, hüllővérű érzékiséggel és okkult démonizmussal. Az embernek nincs helye sem az egyikben, sem a másikban. A dehumanizált világ színei. Egy kicsit érthetővé válik, amit Bertrand Russell mond, hogy a világtörténetben még nem volt idő, amikor az ember annyit szenvedett volna, mint ma."(...)
Zöld és lila
In: Patmosz 1.

Hamvas 43.

REGGELI FELJEGYZÉS

(Mialatt az ember a mólón ül, lábát a víz fölé lógatja, s a tengerben a halakat nézi)

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: Északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. - Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.
A különbség lényeges. A kezdeményt északon az embernek kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek. Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia és magát el kell engednie.
Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt kell kikapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.
A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetőivel, aztán nyomtassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.
Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette. Az ember nem csinál semmit.
És mert nem csinál semmit, nem fárad el. Ezért alszik az ember délen olyan jól.
A másik tapasztalat, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős. Minél lassabban és minél kevesebbet. A déli ember úgy él, mintha állandóan szabadságon lenne. Az ember észreveszi, hogy az Én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér.
A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia. Ha mindenáron akar, lehet. De nem muszáj és teljesen fölösleges. Gondolkozom, tehát vagyok? Ezt az északi ember találta ki.
Egyáltalában nincs így. Nem gondolkozom, mégis egészen jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. Sőt, nem is én, hanem valaki, aki könnyebb, világosabb, nyugodtabb, mint az Én, aki nyugodtan és szabadon lebeg a világban.
Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erőfeszítés nélkül, sőt minél kisebb az erőfeszítés, annál inkább. Íme, most is mi jutott eszembe.

Egy Hamvas sor

"Az ember értékét attól függővé tenni, hogy milyen látható tárgyakat alkotott, nem lehet. Az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik." (Vízöntő)

Szemző - Hamvas A láthatatlan történet

Izgalmas film a már ismert zenékkel, majd egy elég lapos, csapongó beszélgetés.

Hamvas 42. - Scientia Sacra

A megvilágosodás az emberi lény takaróinak tisztaságától függ: a kosának és a májának átlátszónak kell lennie. Ezért kell morálisan tisztán élni. Porphüriosz azt mondja: az istenek addig nem jelennek meg, amíg a lélek nem tiszta, vagyis amíg a démonokat az ember nem űzte el. A morális fogadalom, a tisztaság, a szüzesség, az aszkézis arra való, hogy az ember és az anyagi természet kapcsolatát meglazítsa és a természetfölötti tapasztalatra érzékennyé tegye. A cél: az érzékenység. Ezért mondja Pál apostol a Zsidókhoz írt levelében: a hit által elragadva. A hit szó mai alakjában alapvető félreértésre ad alkalmat, s ez századokig visszamenően az egész vallást fenekéig felkavarta. A hit nem intellektuális vagy érzelmi vagy bármilyen emberi szellemi vagy lelki tevékenység: hanem természetfölötti tapasztalat és emberfölötti érzékenység. „A hit nem áll szemben a tudással, szól Saint-Martin, a hit mágikus aktus, nem tudás.” A hit természetfölötti hangoltság és érzékenység és nyíltság és képesség arra, hogy az ember az anyagi természeten túl fekvő világokban tájékozódjék. S ezért a görög pisztiszt a hit szó nemhogy rosszul, de egyáltalában nem fejezi ki. Pál apostolnak tanítása a hitről, amely üdvözít, a természetfölötti hangoltságra vonatkozik, nem a vak elhivésre. A hit az a magasabb tapasztalat, amely az embert a metanoiára, a nagy megfordulásra, a metathesziszre, a nagy átlépésre alkalmassá teszi. Ezért mondja Saint-Martin a hitet mágiának. A hívőben rejtett, mély, de döntő eltolódás következik, mert „az embernek, aki útját Isten felé vette, a fizikai sejtekig menően tökéletesen meg kell változnia”.