2012. október 4., csütörtök
Véletlennapló 115.
Tegnap a SE évfolyam tájékoztatón megemlítek egy korábbi konzultáns hallgatót, ma délelőtt az illető szembe jön velem az utcán.
2012. október 2., kedd
2012. szeptember 17., hétfő
Moliere: Scapin, a szemfényvesztő r.: S. Purcarete, Debrecen - Thália
Komolycsalódás volt, egy látványos, de vontatott és üres előadást láttam. Trill Zsolt jutalomjátékán túl nem igazán értem, miért került színpadra ez a közepesnél is gyengébb darab...
2012. szeptember 13., csütörtök
Véletlennapló 114.
Az Írók Boltjában Mácsai interjút olvasok a Magyar Narancsban, amikor felnézek és azt látom, hogy a pénztárnál ott áll Mácsai Pál, és többek között Magyar Narancsot vásárol. :-)
Schimmelpfennig: Nő a múltból - Szegedi Nemzeti Színház -Thália
Kárász Zénó képességeit zavaróan meghaladta a szerep, a nők múltból és jelenből vállalhatóak voltak, Bodolay pedig ismét a nyolcvanas években érezhette magát. Színházban kevésbe.
2012. szeptember 10., hétfő
2012. szeptember 5., szerda
Magyar filmkurzus 87. Esztergályos: Pillangó (1970)
Helyenként kicsit sete-suta rendezés, de a történet ereje és a színészi játék elviszi.
2012. szeptember 3., hétfő
2012. szeptember 2., vasárnap
Egy Áprily Lajos vers
Jaj, ezek a homályos reggelek,
amikor minden vágy a nyár után hal!
Huszonöt éve, fázós kisgyerek,
az iskolába indultam apámmal.
A kert fölött már leng a szürke szál,
hörögve gördül már a szomju hordó.
A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll
s sziromtalan borzong a napraforgó.
De túl a hegyről már a fény izen,
a nap hideg gyöngyös levélre csillan,
s felgyújtja borzongó, sötét szivem,
mint egy homályos kis körtét a villany.
2012. szeptember 1., szombat
Piroska néni emlékére
Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,a
múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt...
"Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,a
múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt...
"Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
2012. augusztus 31., péntek
Egy Szathmári Botond gondolat
A hagyomány a megszabadulást keresi. A mai ember egyetlen lehetősége, hogy a maszkjait letépje és visszanyerje, realizálja önmagát. A hagyomány megvalósítása nem könnyű, és csak beavatás útján érhető el, s a beavatásról tudjuk, hogy lényege az áldozat. Mindenkinek aki fel szeretne ébredni, és vissza kívánja helyezni az életét az eredeti rendbe, vállalnia kell az áldozatot. A létforgatag kötelékeinek elvágása nélkül, ami sok áldozattal jár, éppen úgy nem lehet jógázni, mint az alapállást helyreállítani, hiszen a jóga is az ember reintegrációja a kozmoszba. Hamvas ezzel kapcsolatban rámutatott arra az ősi alaptételre, hogy a logosz (??o??) ismeretéről csak akkor beszélhetünk, ha azt realizáltuk. Mester az, aki meg tudja csinálni azt, amit tanít. írja Hamvas Béla: Unikornisban. A gondolat-szó-tett azonossága a pszeudológiáktól való megszabadulás alapköve, aminek megvalósítása komoly aszkézist követel. Nem lehet egyszerre a világban érvényesülni, és önmagunkat visszanyerni. Hamvas így fogalmaz: Aki behódol, az alkalmazkodásban a lényét feladja és végül elveszti. Aki nem hódol be, lényét megtartja, de nem tud vele mit kezdeni, mert egyedül van. Nekünk embereknek semmi nem lehet olyan fontos, mint az éberség, azaz az ember metafizikai érzékenysége, amit Platón valaha ide-látásnak nevezett. Az éberség révén tudjuk, hogy van valami természeten túli, hogy többek vagyunk, mint a munkát végző majom, hogy a lét nem puszta természet. Az éberség révén gyanú ébred bennünk, hogy a bennünket körülvevő világ csak káprázat (szanszkrit: măya), ami nem azt jelenti, hogy a dolgok káprázatok, hanem hogy a látásunk káprázik. Az éberség visszaadja a dolgok és önmagunk igazi arcát, és megmutatja az eredeti rendet. Éber volt Buddha, Lao-ce, Jézus és éber volt Hamvas Béla. Ébredjünk fel mi is! Békesség minden lénynek.
2012. augusztus 29., szerda
2012. augusztus 22., szerda
2012. augusztus 19., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)