31
Az élet ritmusáról
Mindig váltani az élet ritmusát. Tudatosan és figyelmesen cserélni munkát és pihenést,
koplalást és bőséget, józanságot és mámort, igen, még gondot és örömet is; tudatosan
felállani az élet terített asztala mellől, mikor legjobban esik a bőség, tudatosan
bekapcsolni gondokat és feladatokat, melyeknek nevelő erejük van. Nem elbízni
magad semmiféle helyzetben. Mindennek alján az isteni gondolat van, a szellem,
mely kormányozza a világot: s ez a szellem nem tűr semmiféle magabiztos kedvtelést,
önhitt elégedettséget, pislogó és lusta kielégülést. Mindig alakulni s változtatni,
odasimulni és áldozni valamit, mindig adni, amikor kapsz, mindig továbbadni, amit
szereztél, így vagy úgy... Csak nem „biztonságban” élni. Mindig várni a vihart és a
tűzvészt. S ha beköszönt a vihar és a tűzvész, nem csodálkozni és nem sopánkodni.
Nyugodtan mondani: „Itt van.” S oltani és védekezni.
2007. szeptember 11., kedd
2007. szeptember 9., vasárnap
Bin-Jip Lopakodó lelkek
7-én éjjel a Duna Tv-n újra megnéztem Kim Ki Duk filmjét, ami nekem ezúttal a lelki ember(ek) vs a matézisbe süllyedt ember(ek) ellentétéről, és egy szinte szavak nélkül kibontakozó, gyönyörű szerelemről szólt. Nagyon erős lelki élmény volt.
http://www.filmkatalogus.hu/Bin-jip-Lopakodo-lelkek--f13725
http://www.filmkatalogus.hu/Bin-jip-Lopakodo-lelkek--f13725
2007. szeptember 4., kedd
Templomi koncert
2007. szeptember 3., hétfő
Somogyvámos
Kiscsillag a ZP-ben
Vasárnap este egy fergeteges Kiscsillag koncert a Zöld Pardonban, Ráthgéber Lászlóval súlyosbítva. Írtak pár új számot, köztük az "Állnak a férfiak" ikerdarabját a lányokról. Lovasi hatalmas kedvvel játszott, és jól is szóltak, ami itt elég ritka.
www.zp.hu
www.kiscsillagzenekar.hu
www.zp.hu
www.kiscsillagzenekar.hu
ARC óriásplakát

Szomabton Danikával megnéztük a Felvonulási téren az idei kiállítást. Sok szellemi izgalmat nem találtam benne, de volt pár érdekes ötlet. A legtöbb pályázó mintha nem simerné a plakát műfajának legfontosabb sajátosságát: vagy első pillantásra működik, vagy halott a dolog.
http://www.arcmagazin.hu/
http://www.arcmagazin.hu/
A tegnapi Evangélium és Lao-ce
Vasárnap Alsópetényben voltam szentmisén. Ott hangott el Lukács Evangéliuámának ez a részlete is. A tisztelendő úr az alázat fontosságáról beszélt.
Mert aki magát fölmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, fölmagasztalják.
Lk 14,1.7-14
A lábujjhegyre ágaskodó
nem áll sokáig,
a nagy léptekkel rohanó
nem megy sokáig,
a fénybe-álló
nem lesz fényes,
a magát-hirdető
nem lesz híres,
a magát-dícsérő
nem lesz dicső,
a magát-kínáló
nem lesz vezető.
Ezek az úton:
rohadék, hulladék,
utálkozva elkerülik,
az út-on járó rá se lép.
Tao te King 24. vers
Nem furcsa, mennyire egyetemes a hagyomány bölcsessége?
Lk 14,1.7-14
A lábujjhegyre ágaskodó
nem áll sokáig,
a nagy léptekkel rohanó
nem megy sokáig,
a fénybe-álló
nem lesz fényes,
a magát-hirdető
nem lesz híres,
a magát-dícsérő
nem lesz dicső,
a magát-kínáló
nem lesz vezető.
Ezek az úton:
rohadék, hulladék,
utálkozva elkerülik,
az út-on járó rá se lép.
Tao te King 24. vers
Nem furcsa, mennyire egyetemes a hagyomány bölcsessége?
2007. augusztus 31., péntek
Lao-Ce: Tao Te king 33.vers
Okos, aki érti az embereket;
aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
aki önmagát legyőzi: erős.
Aki törekszik: nincs híján akaratnak;
aki megelégszik: gazdag.
Aki nem veszti természetét: hosszúéletű;
aki nem veszti emlékezetét: örökéletű.
http://www.terebess.hu
aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
aki önmagát legyőzi: erős.
Aki törekszik: nincs híján akaratnak;
aki megelégszik: gazdag.
Aki nem veszti természetét: hosszúéletű;
aki nem veszti emlékezetét: örökéletű.
http://www.terebess.hu
2007. augusztus 30., csütörtök
Kosztolányi Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringókönnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringókönnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
2007. augusztus 29., szerda
Világokon át
Egy fájdalmas Márai mondat
Zsidó Nyári Fesztivál
2007. augusztus 28., kedd
Politikusok figyelmébe

Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok mentából, kaporból és köményből, de elvetitek a törvény komolyabb parancsait, a jogot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kellene tenni, s azokat sem elhagyni. Vak vezetők, akik kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek. Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, de belül tele vagytok rablással és tisztátalansággal. Te vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, hogy a külseje is tiszta legyen!
Mt 23,23-26
2007. augusztus 27., hétfő
Szentendre

Ezen a nyáron eddig háromszor jártam Szentendrén. Először júniusban a Városháza udvarán láttam Mozart Varázsfuvola c. darabjának Ascher-Novák rendezte, pezsdítően friss és ötletes előadását. Pár hete Danival a Dunaparti Művelődési Ház udvarán láttuk Tasnádi Nézőművészeti Főiskola c. darabját, amin igencsak sokat derültünk. Végül tegnap este a Performance és Nehézzenei Fesztiválon jártam a Művészetmalomban. Pár érdekes festmény (Vincze Ottó egyik munkája pl.), és egy gyengécske ef Zámbó HDB koncert.
2007. augusztus 26., vasárnap
Levélrészlet
Pannonhalma, Babits
Caravaggio
Pár napja újranéztem Derek Jarman Caravaggio filmjét. Ezúttal is lenyűgözött az a kreativitás és életszerűség, amivel Jarman a kora barokk világát ábrázolja. A filmről eszembe jutott Zsótér 'Brecht: Galilei élete' c. szegedi rendezése, amit néhány éve a Katonában láttam. Emlékezetes előadás volt, amit a rendező Caravaggio képekre komponált. (A filmet most játszani fogják a mozik is. )
Barokk zene
Tegnap este:
PÁLÚR JÁNOS ORGONAHANGVERSENYE AZ ÓBUDAI SZENT PÉTER PÁL TEMPLOMBAN
Közreműködik: Drahos Béla - fuvola
Antonio Vivaldi – Johann Sebastian Bach: d-moll Concerto, BWV 596 Bach–Duruflé: Korál a 147. kantátából „Jesu bleibet meine Freude”Johann Sebastian Bach: a-moll szólószonáta fuvolára Maurice Duruflé: a-moll fúga, a Soissons-i katedrális harangjának dallamára, op. 12 Jehan Alain: Három darab fuvolára és orgonára Pálúr János: Improvizáció Marcel Dupré: H-dúr prelúdium és fúga, op.7
Újkeletű vonzalmam a barokk zene iránt elvezetett Telemann, Corelli, Buxtehude, Purcell, Scarlatti, Schütz, Pergolesi műveihez.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Barokk_zene
PÁLÚR JÁNOS ORGONAHANGVERSENYE AZ ÓBUDAI SZENT PÉTER PÁL TEMPLOMBAN
Közreműködik: Drahos Béla - fuvola
Antonio Vivaldi – Johann Sebastian Bach: d-moll Concerto, BWV 596 Bach–Duruflé: Korál a 147. kantátából „Jesu bleibet meine Freude”Johann Sebastian Bach: a-moll szólószonáta fuvolára Maurice Duruflé: a-moll fúga, a Soissons-i katedrális harangjának dallamára, op. 12 Jehan Alain: Három darab fuvolára és orgonára Pálúr János: Improvizáció Marcel Dupré: H-dúr prelúdium és fúga, op.7
Újkeletű vonzalmam a barokk zene iránt elvezetett Telemann, Corelli, Buxtehude, Purcell, Scarlatti, Schütz, Pergolesi műveihez.
http://hu.wikipedia.org/wiki/Barokk_zene
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)







